A kiállításmegnyitóról készült cikk Stoics Ágnestől

http://www.minalunk.hu/budavar/hirek/5257/248/SzalayKrisztakiallitasaaLiteaKonyvesboltban

Müller Éva fotóin jól látszik  a megnyitó minden részlete, kedves ismerőseim, barátaim, akik megtiszteltek, eljöttek, nem hagytak magamra.

A képeket is részletesen meg lehet nézni, azokat is, amelyeket nehezebben tudtam elhelyezni. A fotókon néhány képem jobban látszik, mint élőben.

Nagyon köszönöm Müller Évának a csodás fotókat. örök emlékem marad.

https://plus.google.com/photos/110086178228188569880/albums/5740261238159864593?banner=pwa

Gyenge Rózsa És Csilla fotóiból a facebook oldalamra töltöttem föl. Azt hiszem, önálló oldalt is fogok készíteni az anyagból a neten.

Bacsó Beáta megnyitóbeszéde Szalay Kriszta kiállítására

Schopenhauer szerint a művész a „valóság” látszat mögötti ideáját mutatja meg, tárja föl,

vagyis a Platón szerinti igazi valóságot, amelyhez képest az általunk érzékelt jelenség-világ

csak ennek árnyképe, tükröződése. Egy alkotás tehát akkor nevezhető művészi alkotásnak,

és akkor van ránk hatással, ha az örök ideák világát tudja közvetíteni felénk, valami lényegi,

esszenciális titkát a létezésnek.

Ilyen értelemben minden igazi művészet szakrális és filozófiai töltéssel rendelkezik.

Innen kiindulva talán nem meglepő, hogy egy művészi adottságokkal megáldott ember,

esetünkben Szalay Kriszta, a Szegedi Egyetem Vallásszociológia szakán szerez egyetemi

diplomát, és mindamellett képzőművészeti képességeit is fejlesztette Mersits Piroska,

Szentiványi Lajos, valamint Dési Huber művésztanárainál, továbbá a Budai Rajzkörben,

és több éven keresztül a Zebegényi Művésztelepen. 1995-től Budapesten és vidéki

vándorkiállításokon szerepeltek képei, számos közülük közintézményekben található.

Nem a túliskolázott festők közé számítható, hanem saját útján halad, mer önmaga lenni, egy

olyan sajátos világot teremtve meg, mely mással össze nem téveszthetően egyedi.

Újat csak az iskoláktól elszakadva lehet teremteni. Vajon, ha nem így tettek volna a

századelő festői, elszakadva a klasszikus akadémiai iskolától, beszélhetnénk-e ma

impresszionizmusról, szürrealizmusról, konstruktivizmusról, szecesszióról és még

sorolhatnám az akkori forradalmi irányzatokat. Vagy, hogy egy magyar példát említsek egy

Gulácsy Lajosról, aki szinte teljes mértékben önképző volt, ma mégis az egyik legnagyobb

festőnként tartjuk számon.

Tehát a művész igazi érdeme és egyetlen lehetséges kritériuma az, hogy önmaga mer lenni.

Kriszta világa egyben tartalmazza azt a spiritualitást is, ami a művészet nélkülözhetetlen

sajátja, amivel olyan elemi erővel tud hatni ránk.

Pl. az itt látható Teremtés c. képe, mely a kozmosz ősrobbanás-szerű megszületését/

megteremtését ábrázolja ki, egy olyan térszerkezet megalkotásával, mely az isteni ősenergia

kiáramlását képes elénk idézni.

Térszerkezet és energiaáramlás. E két sarkalatos téma körül csoportosulnak Kriszta

alkotásai, melyeket hihetetlen szuggesztív intuícióval tud vászonra vetni. Ezek különböző

energiakapcsolódások is egyben; a föld, az állatok, a természeti erők egy teljes világ

kozmikus energiájával összhangban robbannak elénk. Állat alakjai néhol egyazon

színvilágból alkotnak egységet a természeti tájjal, néhol hihetetlen dinamikával törik át, és

törik meg a teret. Ahogy a természeti erőt szimbolizáló orrszarvú alakja, vagy a már elvonuló

özönvízből felbukkanó farkas, az életenergia szimbólumaként.

Kriszta sajátos szimbólumrendszerével azt az ideát tudja felénk közvetíteni, amiről a

modern ember valahol elfeledkezett, azzal, hogy a természet fölé helyezte magát és kivált

abból. Elfeledkezve arról, hogy minden élettelen és élő, így mi magunk is a kozmosz részei

vagyunk, a kozmikus energiákból táplálkozunk, abból, mely ott a teremtéskor, vagy ha úgy

tetszik az ősrobbanáskor született meg és lüktet tovább a mozgó világban. Az ember csak

akkor élheti meg a teljességet, ha harmonizál a természettel, ha a kozmosz részének tekinti

önmagát.

Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik a jelen kiállítás kisebb grafikai bibliai sorozata is, mely

az emberi szabad akaratból fakadó ellenszegülés, az isteni és a bennünk rejlő természet

elleni tudatos lázadás következményeit leíró történeteket dolgozza föl. Pl. az első emberpár

paradicsomból való kiűzetése, Szodoma és Gomorra pusztulása, az özönvízre utaló vízió

képe, mely témák a nagyobb olajképein is visszatérnek. E bibliai példázatok igen sajátos

ábrázolásban nyernek kifejezést, melyek sokszor csak a következményeket tárják elénk,

pl. az özönvíz utáni elsüllyedt város kisgrafikája, mely a történet emberábrázolás nélküli

hátoldalát mutatja felénk. Vagy az egyik legmegkapóbb képe a Bábel tornya, amely egy álom

intuitív ábrázolásaként született meg.

Még szintén a bibliai témákhoz is kapcsolhatóan, Kriszta kutatja, és elénk tárja az anyag

belsejében zajló folyamatokat, látjuk, hogyan forrnak és kavarognak, szakrális italunkká,

a borrá nemesedő szőlőszemek. Játszik az anyagábrázolás lehetőségeivel, az áttetsző

szemek, akár vízcseppek is, vagy éppen színes üveggolyók is lehetnek, ahogy a fényjátékok

variálódnak a felszínűkön.

Jung szerint a modern ember a felvilágosodás óta, a tudomány túlságos tiszteletével,

egyfajta tudathasadásos állapotban él önmagával, mert az ösztönvilágunkból felmerülő

tudatalatti szimbólumvilág archetípusit, melyek megteremtették szakrális világunkat, elfojtjuk,

és így pusztító, önpusztító erővel törnek ránk. A modern ember meghasonlott a benne élő

archaikus emberrel, a körülötte lévő és a benne lévő természettel. Ahhoz, hogy a modern/

posztmodern ember ebből fakadó neurózisa feloldódjon, vissza kell találnia önmagához, újra

megteremtve ösztönvilága és a tudatos énje közötti harmóniát.

Szalay Kriszta képei ehhez a folyamathoz segíthetik hozzá az embert, ösztönös, intuitív

festői világával; a már tudatalatti erők, ősenergiák felszíni kiábrázolásával.

Ahogy a lascauxi vagy altamirai barlangrajzhoz hasonló festménye is ehhez az elveszett

archaikus emberhez vezeti vissza a nézőt.

Belső és külső harmónia. A mikro- és makrokozmosz egymásba fordítható, mondhatni

kabbalisztikus egységét teremti meg, visszaadva ezzel azt a teljességérzetet, amitől az

ember embernek nevezheti önmagát.

ÉS

Kövesdi Miklós Gábor megnyitóbeszéde

Amikor Kriszta felkért erre a megnyitóra, nagyon megtisztelve éreztem magam, bár meg is ijedtem. Nekem sose volt különösebb kézügyességem. Egyszer kaptam csak ötöst egy rajzomra az iskolában. Azt mondta a tanárnő, hogy fantasztikus lett a barlangrajzom. Kár, hogy tankot akartam. Kriszta nagyságát jelzi, hogy ő tud szándékosan is barlangrajzot készíteni. Valószínűleg tankot is. Helikoptert már láttam tőle.

A képzőművészethez való viszonyomat legjobban egy idézettel tudom kifejezni. Egyik kedvenc John Cleese jelenetemben mondja a pápa Michel Angelónak: Nem értek a festészethez, de tudom, mi tetszik. Megkérdeztem Krisztát, hogy mégis miről beszéljek? Hisz lesznek itt nálam sokkal szakavatottabb emberek. Sőt, sanszos, hogy csak azok lesznek. De Kriszta azt felelte: arról beszélek, amiről akarok.

Szaván fogom, és egyik legkedvesebb témámról fogok beszélni – magamról. Látom Kriszta arcán, hogy most bánta meg az egészet, de már késő…

Mert én azt hiszem, egy műalkotásban három dolgot keresünk. Az örökkévalót, a lényegit, az esszenciálisat, ahogy előttem nagyon helyesen elmondták. Aztán a művészt, az egyéniséget, a közvetítőt, az egyedit. De lássuk be, legfőképpen és elsősorban: magunkat. Hogy mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Megtaláljuk a saját kérdéseinket, válaszainkat, a saját világmindenségünket? A saját üdvösségünket?

Nem születhet igazi művészet, ha ebből a háromból hiányzik valami. Ha nincs benne az örökkévalóság – az a szórakoztatóipar. Ha nincs benne a művész, az egyéniség, a gondolat, abból lesz szerintem a giccs. Ha pedig nem vagyok benne én, a közönség, a befogadó, abból lesznek a lilaködös művészfilmek, amiket csak a három alkotója ért, és nagyjából ennyi a közönsége is.

Én megtaláltam magam Kriszta képeiben. És itt most nem a bivalyra gondolok. Mi lehet az, ami összeköt egy humoristát és egy festőt? Túl kézenfekvő válasz lenne, hogy a humor, bár Kriszta képeiből és látásmódjából ez sem hiányzik. Bármilyen furcsán hangozhat: a vallás. A földöntúli keresése, értelmezése, közvetítése. Még a témák közt is találok hasonlóságot. Itt van például Noé. Évek óta tervezem, hogy írok egy könyvet Noéról, mert a története annyira emberi, és annyi sok humort lehet felfedezni benne. Például elképzeltem, mit szólhatott Noé felesége, amikor Noé hazaállított két görénnyel. Aztán elgondolkoztam, vajon hogy oldotta meg Noé, hogy ennyi szőrös állat mellett csak két bolhát és két kullancsot vihet magával? Ráadásul garantáltan fiút és lányt?

Vagy itt van az a sajnálatos eset Hámmal, a fiával. Ugyebár Noé az özönvíz után megkapta Istentől a bor receptjét (és még mondják, hogy nem szeret minket Isten). Aztán az első szüret után rögtön alaposan berúgott, olyannyira, hogy a jegyzőkönyv szerint Noé meztelenre vetkőzött a sátrában. Hám meglátta. Mit csinál ilyen helyzetben egy jó fiú? Betakarja az apját, vagy rádob egy kabátot. Mit csinált Hám? Kiszólt a többieknek, hogy „Gyertek, rég röhögtetek ilyen jót!”

Úgy érzem, amikor Kriszta képeit nézem, hogy ő is érti/érzi azt, amiről talán mondhatom, hogy nekem ars poetikám. Ahogy Weöres Sándor írja az egyik kedvenc versemben:

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:

Feletted az ég, alattad a föld, benned a létra.”

A művész azt szeretné, ha mindenki létrája lehetne. Szalay Krisztának ez kétségtelenül sikerült.

Sokunk kedvence a Litea Könyvesbolt a Várban. Kulturális kis sziget, ahol Bakó Annamária a könyvesbolt vezetője szép bemutatókat is szervez, legyen az egy új könyv vagy akár egy festőművész képei. Az otthonos kis bolt adott lehetőséget Szalay Krisztának is arra, hogy bemutathassa a festményeit.

Szalay Krisztáról még a munkatársai sem tudták (hát még mi, a Várnegyed Galéria tárlatainak rendszeres látogatói), hogy a szerény visszahúzódó asszony, aki a galériában csendesen tájékoztat, tehetséges, érzékeny festő.
Manapság sok jelentéktelen ember kerül – ne firtassuk most, hogy mi okból – az érdeklődés középpontjába. Kriszta miközben lelkiismeretesen szolgálja a művészetet, olyan értékeket hordoz amit – hála Bakó Annamáriának – közkinccsé kellett tenni. Megtudhattuk Krisztáról, hogy több alkotása szerepel közintézményekben, több könyvillusztrációja is van. Tanárai Mersits Piroska és Szentiványi Lajos festőművészek voltak.
Mindezeket nem titkolta, csak nem kérkedett vele, csendesen dolgozott.

Köszönjük, hogy Kriszta képeit megismerhettük, miközben jó szívvel ajánljuk, hogy sétáljanak el a Liteába, üljenek le a középső padkára, nézegessék Kriszta képeit, olvasgassanak könyveket, igyanak egy jó kávét. Nem fognak csalódni.

Stoics Ágnes